Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Star Wars III. - A Sith-ek bosszúja - elemzés

2011.07.13

Star Wars III. - A Sith-ek bosszúja

Star Wars Episode III. - Revenge Of The Sith

színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 143 perc, 2005

rendező: George Lucas
forgatókönyvíró: George Lucas
operatőr: David Tattersall
jelmeztervező: Trisha Biggar
zene: John Williams
látványtervező: Gavin Bocquet
vágó: Roger Barton, Ben Burtt

szereplő(k):
Ewan McGregor (Obi-Wan Kenobi)
Natalie Portman (Senator Amidala/Padmé Naberrie-Skywalker)
Samuel L. Jackson (Mace Windu)
Hayden Christensen (Anakin Skywalker/Darth Vader)
Kenny Baker (R2-D2)
Christopher Lee (Count Dooku/Darth Tyranus)
Ian McDiarmid (Emperor Palpatine/Darth Sidious)
Anthony Daniels (C-3PO)
Peter Mayhew (Chewbacca)
Frank Oz (Yoda hangja)

Leírás:

Három nehéz, küzdelmes év után a Klónok háborúja a végéhez közeledik. A legtöbb szeparatista vezetőt elfogták vagy megölték: már csak a droidsereg vezére, Grevious tábornok és Dooku gróf áll ellen a Jediknek. A Tanács Obi-Wan Kenobit bízza meg azzal, hogy felkutassa és a törvény színe elé hozza őket. Ezalatt a Coruscanton Palpatine szenátor egyre nagyobb hatalomra tesz szert. A köztársaságot kifárasztotta a háború. Már senki nem emeli fel a szavát, amikor a politikai változások során a régi világ teljesen átalakul - létrejön a Galaktikus Birodalom. A szenátor legközelebbi fegyvertársa, Anakin Skywalker egyre többet tud meg az erő és a hatalom igazi természetéről, mégis ellenáll a sötét oldal csábításának; tudja, ha enged, elveszíti szerelmét, Amidalát, akit titokban feleségül vett, és aki nemsokára megszüli közös gyermeküket...

Elemzések:

Vajon hány mai felnőtt köszönheti gyermekkora legmeghatározóbb filmélményét George Lucasnak? Vajon hány kisgyermek, fiatal, serdülő és hány gyermeki énjét újra felfedező felnőtt bámulta a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején kerek, áhítatos szemekkel azt a csodát, amit ez a hatalmas képzelőerővel megáldott szakállas kisfiú álmodott a vászonra? És vajon közülük hány fogadta keserű csalódással, amikor ez a szakállas kisfiú hosszú hallgatás után újra visszatért, és úgy tűnt, nem csak külsőleg, hanem belsőleg is felnőtt, a csodát már nem tudja megismételni, és a művészetet, a varázslatot az anyagi érdekeknek rendeli alá?
A Star Wars-jelenségről, évtizedeken át kígyózó hatásáról kár is lenne most fejtegetésekbe bocsátkozni, sokan sok helyen megtették már, rengetegen próbálták magyarázni az egyszerű népmesei panelekből építkező Egy új remény hatalmas, mindent elsöprő sikerét, tanulmányok, elemzések, szakdolgozatok ezrei, százezrei foglalkoztak a filmmel és folytatásaival.
Az előzményeket mindenki nagyon várta, de a csoda helyett feketeleves jött. Az 1999-es Baljós árnyak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, idióta, kidolgozatlan és szürke figurái, primitív humora, sekélyes cselekményszövése csalódást okozott. 2002-ben aztán jött a Klónok támadása, ami már közelített a Star Wars lényegéhez, de még mindig messze nem volt az igazi. Így aztán sokan gondolták úgy (nagyrészt jogosan), hogy Lucas majd a harmadik epizódra sem lesz képes visszahozni legendás filmjeinek hangulatát, sikerét és színvonalát. Szerencsére meg kell állapítonom, hogy részemről ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.
A film a klónháborúk vége felé veszi fel újra a történet fonalát. A szeparatisták tábornoka, Grievous fogva tartja a Köztársaság kancellárát, Palpatine-t, akinek kiszabadításával a két jedi lovagot, Obi Wan Kenobit és tanítványát, Anakin Skywalkert bízzák meg. A sikeres akció egy régi ellenség, Dooku (nem is akármilyen) halálával végződik, de ezzel még korántsincs vége a galaxis szenvedéseinek, sőt azok csak most veszik kezdetüket. A háború tovább folyik, Anakin pedig olyan események végzetes forgatagában találja magát, melyek drasztikus és tragikus kimetelű választás meghozatalára kényszerítik.
Aligha akad olyan ember a világon, aki úgy ült le megnézni a filmet, hogy ne tudta volna, mi lesz a vége. Pontosan tisztában voltunk vele, ki fog meghalni, ki fog életben maradni, hogy fog alakulni a szerplők és a Köztársaság sorsa. Nehéz dolga volt Lucasnak, nem építhetett hirtelen meglepetésekre és váratlan tragédiákra, nem a „mi” volt a kérdés, hanem a „hogyan”. Azonban ezt a kérdést Lucas tökéletesen válaszolta meg.
A film a Coruscant feletti űrcsatával indul. A kezdő képsorok a jedi fightereket követő kamerával, John Williams harcias dobszolójával rögtön fantasztikusak, és egy elképesztően látványos nyitójelenetet ígérnek, ami csak félig-meddig valósul meg. Félreértés ne essék: a csata valóban látványos és profin kivitelezett, de azt kell mondjam, hogy a Jedi visszatér hasonszőrű, 22 éves jelenete még mindig felülmúlhatatlan, és a III. epizód szóban forgó csatáját megeszi reggelire. (Itt az első 15 percben, bár komoly panasz erre sem lehet, még tetten érhető némi határozatlanság és sutaság Lucas rendezésében (rohamdroidokkal való viccelődés, felesleges liftjelenet) azonban mindennek nyoma vész, mikor a lényegi történet elkezdődik. Az, ahogy a rendező bemutatja Anakin útját a sötét oldal felé, egyenesen mesteri, cselekményszövésének, motivációbemutatásának zsenialitása megkérdőjelezhetetlen. A fiatal jedi roppant kényelmetlen körülmények közt találja magát: mentora, Palpatine, és a jedi tanács, köztük legjobb barátja, Obi Wan gyakorlatilag homlokegyenest eltérő viselkedést várnak tőle, ő pedig képtelen megbírkózni a két oldalról rátörő, ellentétes elvárásokkal. Arroganciája, édesanyja halála (még az előző epizódból) és a Padme elvesztése miatti félelme mind a sötét oldal felé sodorják, s nyilvánvaló, hogy nem egyedül Palpatine keze van a tragédia bekövetkeztében: legalább ennyire (persze akaratlenul) felelősek a jedik is, akiknek Anakinhoz való, helyenként nem túl bölcs hozzáállásuk és hibás döntéseik mind kellenek ahhoz, hogy a kancellár gonosz tervét siker koronázza. A fiatal Skywalkert érő hatások és ellenhatások tehát rendkívül összetettek, s bár motivációi tiszták és nemesek, a bonyolult, veszélyes események átláthatatlan forgatagában megingása, keserű és fájdalmas vívódása 100%-ig hiteles, bár meglehet, áttérése a sötét oldalra a pillanat bekövetkeztének hevében elsőre kissé elsietettnek hathat – azonban a történések mögé nézve, a karakter, és a körülmények ismeretében bizony meg kell állapítanunk, hogy Lucas remek érzékkel keverte a szálakat és alakította a cselekmény sodrását úgy, hogy Darth Vader születése érthető és indokolt legyen. Természetesen szükség is mindennek a tökéletes kidolgozására, hisz nem túlzok, ha azt mondom, hogy a film nagyrésze éppen ezen a momentumon áll vagy bukik. És hogy a kép teljes legyen, Lucas más területeken is levakarta a Star Warsról azokat a gyermekbetegségeket, amiket az első két epizód idején aggatott rájuk.
A film két óriási erénnyel bír, amik helyenként még a régi trilógiának is becsületére válnának. Először is örültem annak, hogy a nyitójelenetet leszámítva az egyéb csatákból (pl Kashyyyk) nem mutat túl sokat (igaz, nem is nagyon lett volna rá ideje), nem veszik el a felesleges effektparádékban, inkább azokra a személyes küzdelmekre koncentrál, amik a történet drámai vonásait mélyítik. És ez az, ahol Lucasnak végre megmutatkozik a zsenialitása: nem a pixelekben, a robbanásokban, hanem abban, hogy képes volt igazi, mély, átélhető és megrázó drámát vinni a történetbe. Megrázó a jedik lemészárlásának montázsa megkapó az a néma, de annál kifejezőbb jelenet, melyben Anakin a Tanácsban ülve vívódik a Mace Windutól kapott határozott utásítás végrehajtása és a szerelme megmentésének gyötrő vágya között, miközben Padme saját lakosztályában, ablakánál állva mereng a Jedi Templom távoli tornyait nézve, mintha tudná, hogy valami sorsdöntő pillanat, valami tragikus esemény közeleg kíméletlenül és megállíthatatlanul… A film egyik kétségkívüli csúcspontja az ezt követő pár perc, melyben a jedik, élükön Mace Winduval Palpatine letartóztatására indulnak. Itt hatalmas elismerés jár az egyébként végig remek Ian McDiarmandnak, aki ekkor végre mindenki előtt kimutatva foga fehérjét, fél perc alatt valóban félelmetes átváltozáson megy keresztül. Ami pedig Samuel L. Jacksont illeti, ő egy döbbenetes, valamiféle tragikusan szép és gyönyörűen fájdalmas, szinte már költői képsorban, izzó villámokkal kísérve távozik Lucas fantáziavilágából.
De hogy a film másik nagy erényére térjek rá: George Lucas megtanult dialógusokat írni! Ráadásul nem is akármilyeneket: Palpatine minden egyes megjegyzése, minden szava, gesztusa, cselekedete egy újabb szög Anakin, mint jedi lovag koporsójában. A Tanács döntései és reakciói pedig még mélyebbre ütik ezeket a szögeket: akrámerre néz, akárhová fordul, sehogy sem tud úgy cselekedni, hogy azzal mindenkinek a megelégedettségét elnyerje, s ha hozzávesszük ehhez alapvetően arrogáns személyiségét, amiről már az EP2-ben is volt szó, akkor látható, hogy szinte ki van kényszerítve belőle a sötét oldalra való áttérése. Egyébként Hayden Christensen óriási beleérzéssel adja elő a gyötrődő Skywalkert, karakterének átfordulása azért is lehet ilyen hiteles, mert az ő alakítása minden téren pontos és elismerésre méltó. Hasonlóan csak pozitívan tudok nyilatkozni Ewan McGregor játékáról, aki a végső fénykardpárbaj után egy nagyon rövid, de annál emlékezetesebb és szívszorítóbb monológgal búcsúzik legyőzött egykori „testvérétől”. Színészi alakítások tekintetében tehát messze ez a legjobb Star Wars film, az első epizód lélektelen-jellegtelen Anakinja és szürke Qui Gonja (bár ez utóbbi tulajdonképpen nem is Liam Neeson hibája) nem vetekedhet a Sith-ek bosszújában látható teljesítményekkel, a minősíthetetlenül borzalmas Mark Hamillról a régi trilógiában pedig inkább már szó se essék. Kitérnék még a CGI-Yodára, ami már gollami magasságokba emelkedve képes az érzelmek hiteles kifejezésére, és ha már a kicsi, de hatlamas zöld jedinél tartunk, meg kell említenem, hogy belépője Palpatine-hoz, mikoris egy hanyag mozdulattal falhoz vágja a két ajtónálló testőrt, az utóbbi évek egyik legcoolabb jelenete.
A filmnek azonban van még egy, óriási erénye, amely egymagában nagyobb jelentőséggel bír, mint az összes többi együtt véve: a Revenge of the Sith visszahozta a gyermekkoromat, újra 8 éves voltam, újra ugyanazt éltem át, mint annak idején, mikor először kikerekdett szemekkel ültem a fotelben kisszobám tévéje előtt: egy csodát, nem is: egy CSODÁT bámultam tátott szájjal, és elmondhatatlanul hálás vagyok George Lucasnak azért, hogy újra megismertetett engem ezzel a fantasztikus érzéssel, aminek sajnos az előző epizódok megtekintésekor a közelében sem voltam. Apropó, előző epizódok: a III. rész egyetlen komoly hibája, hogy alaposan ledegradálta szememben az első és második részt, mert most, hogy láttam a Revenge of the Sith-et, rá kellett jönnöm, hogy a Baljós árnyaknak és a Klónok támadásának is nagyjából ilyennek kellett volna lenniük. Így ha most találkoznék Lucassal, alighanem földig hajolnék előtte, de felegyenesedésem közben mindenesetre tökönrúgnám kétszer, hogy eszébe juttassam, korábbi fiaskói azért nincsenek megbocsátva.
És ha már a hibáknál tartunk, egy-két negatívum azért szorult ebbe a csodálatos filmbe is, csak a rend kedvéért: Vader ébredés utáni kitörése nagyszerű addig, amíg csak a körülötte lévő tárgyak rombolosában mutatkozik meg, iszonyúan teátrális és oda nem illő fájdalmas kiáltását azonban én nem erőltettem volna… (Másérszt amikor a sisak rákerül az égett arcra, és felhangzik az első gépies légzés – nos akkor egy pillanatra megáll a szív, a levegő, az idő és maga a földgolyó is) Ezenkívül Grievous köhögőrohamai nélkül is nagyszerűen meglettem volna (eleve nem kellene a Clone Wars sorozatra hivatkozni, főleg nem úgy, hogy az komikussá teszi az egyik gonosz karaktert), az sem tetszik, ahogy a jedi fighterek „kiköpik” magukból az asztrodroidokat, de mindez édeskevés negatívum ahhoz, hogy ne adjam meg a gyermekkoromat megidéző filmnek az azt megillető értékelést:

100% 

kritikustomeg.org - Olórin elemzése

Hát ez is megtörtént, lezárult egy újabb nagy kaland, ismét véget ért egy fejezet a filmezés nagykönyvében. George Lucas, a Star Wars-saga megalkotója 1977-ben fogott hozzá monumentális ívű, évtizedeket felölelő galaktikus eposzához, és lám, körbejárt a cselekmény, a kép összeállt, az utolsó homályban maradt részletek is nyilvánosságra kerültek A Sith-ek bosszújával, a prequel és az egész legenda záró fejezetével, amely május 19.-én került a mozikba, és mondanom sem kell, rögtön több bevételi rekordot is megdöntött. Óriási pillanat ez az immár ősz Lucas életében, a miénkben viszont bizonyosan üresség tátong majd a nagy mű helyén. Merthogy eljött a csoda, a 146 percnyi befejező epizód, most viszont fel kell állnunk az asztaltól, és belátnunk: nem lesz több Star Wars-premier, nem lesz több májusi filmünnep, a pentalógia ezzel teljessé vált. 1977. május 25-én az Egy Új Remény (A New Hope) c. film szülte a "blockbuster" kifejezést, és akkor egy mára hihetetlen karriert befutott tündérmesét indított el, amelyet azóta számtalan videojáték, könyv- és képregényfeldolgozás vett alapul, amelynek szövegkönyveit bezsongott rajongók fújják kívülről, és amely örökre beivódott a filmkultúrába, amiről mindenki véleményt alkot, szeret vagy utál. Egy biztos: a szakállas mesélő hat részből összeálló opusza a klasszikus mitológia elemeiből építkezik, újrateremtve, a modern korba átmentve olyan problémákat, amik az embert mindig is foglalkoztatták. A jó és a rossz kiapadhatatlan küzdelmét láttatja galaktikus, hipermodern köntösbe öltöztetve, lélegzetelállító speciális effektusokkal, jellegzetes hangulattal. Még az olykor megmosolyogtatóan gyermetegre sikeredett első rész, a még mindig kiforratlan második rész sem tudta kitörölni a hű rajongók emlékezetéből a régi időket, dicsőített mítoszuk fénykorát. Lehet, hogy a fénykor visszatért? Ismét divat lett a Star Wars, a búcsú-epizód közeledtére a fanatikusok ismét számlálták a napokat a várva várt premierig, és íme, megint itt az új történet, megint tarol, megint keblünkre öleljük a mítoszt, hosszú idő után ismét, mint egy messziről hazatérő, tékozló fiút. Bizony, a tékozló Jedi hazatért! A nagy trónfosztótól mindenki azt várta (várja), hogy teljes egészében feledtesse előttünk a Baljós Árnyak és A klónok támadása minden szarvashibáját, a cselekmény bugyutaságát, a karakterek felszínességét, az újkori mítosz fájó gyönge pontjait. Vártuk, vártuk, és itt van. George Lucas a mélyvízbe dobta újabb "teremtményét", a kamerák idén forogtak utoljára, fussunk hát neki a befejező felvonásnak!

A klónháború kifáraszotta a Köztársaságot, keserves három év után a harc a végéhez közeledik. A legtöbb szeparatista vezetőt elfogták, vagy megölték, már csak Dooku gróf és Grievous tábornok, a droidsereg vezetője áll ellent a Jediknek. Miután Obi-Wan Kenobi (Ewan McGregor), és legközelebbi fegyvertársa, Anakin Skywalker (Hayden Christensen) kiszabadítják Palpatine kancellárt (Ian McDiarmid) a gróf fogságából, és végeznek a renegát Jedi-lovaggal, a Tanács elküldi Kenobi mestert az Utapau rendszerbe, hogy találjon rá a bujkáló Grievous-ra, és hozza a Coruscantra, a törvény színe elé. Az ifjú Skywalkert szörnyű rémálmok gyötrik, melyekben állapotos felesége, Padmé (Natalie Portman) élete veszélyben forog. A gonosz kancellár beavatja a fiatal Jedit az Erő sötét oldalának titkaiba, felfedi előtte kilétét, és felajánlja, szegődjön tanítványául, hogy létrehozhassák a Birodalmat, a zsarnokoskodás, az önkényuralom hazáját. Skywalker hezitál, a ravasz kancellár pedig úgy próbálja tőrbe csalni, hogy hitegeti; a Sötét oldal ösvényére lépve olyan nagy lesz Anakin ereje, hogy többé nem kell rettegnie a bukástól, szeretett felesége elvesztésétől. A hatalom és a halhatatlanság igézetében a diadalittas ifjú meginogni látszik. Ami ezután történik, mára legenda...

Hát igen, harminc évet kellett várnunk rá, hogy farkasszemet nézhessünk a gondosan titkolt előzményekkel, azokkal az eseményekkel, amik már az Új Remény óta folyamatosan lázban tartanak kicsiket és nagyokat. Hát íme, itt az igazság. Tanúi lehetünk, amint Anakin válaszút elé érkezik, amint valóban a félelme sodorja a rossz oldalra, ahonnan már nincs visszatérés. Padmé elvesztésének esetleges lehetősége teljesen elvakítja a kiválasztottat, Sidious pedig megpróbálja árulónak feltüntetni előtte a Jediket, és minden baj megoldóiként a Sith lovagokat jelöli meg. A történet kiszámítható, hiszen mind tudtuk már, hogy most jön a Jediknek, egy régi és már talán elavult világrend őrzőinek bukása, és most veszi kezdetét Palpatine hosszú trónolása. A kiszivárogtatott hírekből pedig minden apró részletet is megtudhattunk, azt is, kit milyen halálnem fog utolérni, ki milyen helyzetben leli végzetét. A Sith-ek bosszúja a közismert cselekmény ellenére is képes élvezetes és szórakoztató alkotás maradni, Lucas elvarrta a szálakat, megmagyarázta a dolgokat (már amit meg tudott), összekötötte a két trilógiát, számtalan utalást tesz a kronológiailag következő részekkel kapcsolatosan. A szereplők végre igazán élnek, és nem csupán felskiccelt vázlatai a mesének, hanem kiemelt helyet kapnak. Végre minden körülöttük bonyolódik, annyi év várakozás után tanúi lehetünk a nagy fordulatoknak, a végkifejletnek, a béke összeomlásának, egy rendszer alkonyának, Anakin Skywalker előre tudott, csúfos bukásának, a sötétség beálltának. A téma már a mű megjelenése előtt lerágott csont volt, tudtunk minden rejtett részletet, Lucas mégis úgy csomagolta a "meglepetését", hogy az újnak hasson. Tudtuk a főbb szereplők reakcióit, ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni őket mégis megdöbbentő. A súlyos vérveszteségek kora ez; látjuk, ahogy Palpatine felemelkedik, és felemészti a Jedi rendet. Szinte szétrobban az új film a lüktető érzelmektől, ami a Star Wars történetében újkeletű dolog. Eposzunk drámává válik egy kis időre, nagyszabású tragédiává, mi pedig faljuk a megindító képsorokat, a szívbemarkoló jeleneteket, mert ilyet még nem láttunk Star Wars-filmtől: könnyeket csal elő belőlünk. Megkönnyezzük a jelenetet, amelyben a klónharcosok a Jedik ellen fordulnak, és a különböző világokban lemészárolják őket - a pergő képek közben lassú és melankolikus gyászzene hatol a csontunkig. Erre vártunk, mégis szinte sokkol, ahogy eltűnik a biztonságos és békés Köztársaság, és felemelkedik a Birodalom. "Így száll sírba a szabadság. Tapsvihar közepette." -mondja Padmé abban a jelenetben, amikor Palpatine kihirdeti a Galaktikus Birodalom megalakulását. Hihetetlen, és milyen fantasztikusan találó. Ugyanígy búcsút int egymásnak a két barát, Obi-Wan és Anakin is. Mikor Kenobi kikapcsolja kardját, és elbúcsúzik megcsonkított tanítványától, az talán az egész eposz tetőpontja. Lucas mesteri érzékkel láttatja velünk a változást, és az azt kísérő sorscsapásokat, igazi galaktikus Titanic-kal van dolgunk. Az atmoszféra pedig jól elkülöníthető nem csak a prequel eddigi darabjaitól, de a klasszikus részektől is. Egy Star Warsnak sem sikerült még ennyire pesszimista és ugyanakkor elégikus hangulatot megütnie, meglátszik mindez a forgatókönyv kidolgozottságán, profizmusán is. Sehol egy üresjárat, sehol egy pozitív kicsengésű jelenet, nyoma sincs már a gyermeki bájnak, a rajzfilmszerű egyszerűségnek, az opuszba észrevétlenül szivárog be a halál, és letaglóz, sokkol bennünket. Amikor Windu és kis csapata elindul Palpatine-hoz, a Coruscant-i alkony egy új kor eljövetelét ígéri. Szinte fájó az éjszakai Coruscantra tekintenünk, a hideg színekre, amik a végzetet érzékeltetik. És fáj tudni, hogy ez az utolsó kalandunk - aztán vége.

A számítógépes trükkök ismét odapörkölnek! Ha A klónok támadása precízen megkomponált nagyjelenetéért, a geonosis-i ütközetért már odavoltunk, akkor ezt a filmet imádni fogjuk! Megannyi monumentális ütközet dúl, űrben, levegőben és földön egyaránt, amik odaszegeznek a képernyő elé! Az űrben, Coruscant felett zajló összecsapás pedig a legnagyobb volumenű, amit valaha láthattunk a mítoszban. Felemelő képsorok követik egymást, lúdbőröztető kameraállásokból figyelhetjük a csata menetét! De nem okoz csalódást a Kashyyyk és az Utapau rendszerekben lefolyó csata sem, ezt egyszerűen látni kell. És újra, és újra. Most teljesedett ki igazán a Star Wars vizuális ereje, Lucas ezúttal tényleg ügyesen használja a modern technikát, végre benőtt a feje lágya, komolyan vette a dolgot, és igazi ütős csatákat tár elénk! Mindezzel egyetlen, ám annál nagyobb baj van: rövidek. A gyakori vágások felgyorsítják az egészet, Lucas igyekezett mindent összezsúfolni, és messzire ment. A nyitó csata még kellemesen hosszadalmas, az azután következő fénykardpárbaj azonban meghökkentően lerövidített. Gyorsan történik minden, mire észbe kapunk, Anakin már le is döfte Dooku grófot. Nem sokat láthatunk azokból a jelenetekből, amik már felborzolták az idegeinket, megmozgatták a fantáziánkat - így Windu és Palpatine küzdelméből sem. Ez a "feldúsított" harmadik rész egyetlen hátülütője. Persze hátravannak még a nagy halak, az Uralkodó és Yoda, valamint Anakin és Obi-Wan között zajló párbajok. Mindkettő remekül megkoreografált, az utóbbi pedig a valaha látott legdrámaibb viadal. Mester és tanítványa kényszerűen összeméri tudását, de Anakin bukása szükségszerű, kikövetkeztethető. A lávába süllyedő, bukott angyal felé visszatekintő, szomorkás mestert látva ismét legszívesebben elsírnánk magunkat. A mester búcsúzik annyi év után, a bajtársak elválnak. "Te voltál a kiválasztott! Az volt a dolgod, hogy elpusztítsd a Sitheket, nem hogy közéjük állj! Hogy egyensúlyt hozz az Erőben, nem hogy sötétségbe taszítsd! A testvérem voltál, Anakin! Szerettelek!" -köszön el Kenobi mester a legközelebbi barátjától. Amint otthagyja a kiszolgáltatott fiút, végleg megszakad a kapcsolatuk, és megszületett Darth Vader. Anakin kudarca tehát kiteljesedett, itt törnek felszínre az előző részben ért élmények utóhatásai: a dölyfösség, a zabolázhatatlan hatalomvágy, az önfejűség. A könnyebb utat választja, mert az események tragikus összjátéka és Palpatine mesterkedései a sötét oldalra taszították. A nagy legenda első felvonása itt véget ér, és a remény, hogy megteremtődik az egyensúly az Erőben, Anakinnel hal. A végszóra még az általam nyálasnak és dilettánsnak tartott Christensen is összekapta magát, szófogadóan játssza el az áttért Jedit, kellemes csalódás. A külföldi és hazai kritikák egyaránt kiemelték Ian McDiarmid (Palpatine) játékát. Valóban nagyon erőteljes és fajsúlyos az alakítása, ez az ő filmje. Ewan McGregor még talán őt is túlszárnyalja a töprengő, a barátjában csalódott Obi-Wan szerepében. Most már tényleg közelített Alec Guinness klasszikus játékához, méltóvá érett arra, hogy az öreg zseni utódaként tartsuk számon e szerepben. Natalie Portman, és a többiek is megütötték azt a bizonyos színvonalat, senki nem okozott (túlságosan nagy) csalódást, bár Samuel L. Jackson inkább csak úgy van a vásznon, mintsem játszik.

Mindegy, ne bosszankodjunk: a Sith-ek bosszúját ennél csak rosszabban lehetett volna megrendezni. Végre a dialógusok is eljutnak egy bizonyos szintre, és nem a végletekig ostobák, egy-két kivételtől eltekintve ("Ha nem vagy velem, akkor az ellenségem vagy!"), szóval ennek a filmnek minden összejött, ami az első kettőnek nem. Még a kolosszális bevétel sem marad el, ebben biztosak lehetünk. Azon töprengtem, végszó gyanánt mit is írhatnék. Hogyan is küldhetném monumentális, galaktikus koporsóba hőn szeretett eposzunkat, miképp szedjem össze a végső búcsú szavait. Azt mondom, a Star Wars nélkül nem lenne teljes az életünk, kevesebb lenne a filmművészet, kevesebb lenne az emberiség. A nemes történet, az intergalaktikus háború szeretett legendája, és a mindig forradalmi, mindig meggyőző látványvilág együttesen emelik a halhatatlan mozik szférájába Lucas űrmeséjét. A harmadik rész ismeretében még a Baljós Árnyak és A klónok támadása foltjai sem olyan bosszantóak. A prequel utolsó epizódja ugyanis elhozta mindazt, ami hiányzott a századforduló Star Warsából. Most már csak az van hátra, hogy hálát adjunk az égnek, hogy így alakult. A mese letisztult, mindent ismerünk már, a titkok falai végleg leomlottak. Találkozunk még valaha egy másik galaxisban? Lehet. Lehet. Addig is az Erő legyen velünk!

100%

kritikustomeg.org - Hannibal Lechter elemzése

Ha kedvet kaptál az elemzéshez, nyugodtan küld be nekem saját elkészített munkádat, és azt beteszem, erre az oldalra!
starwarsfilm@citromail.hu

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.