Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Éjfélkor Párizsban

2011.11.10

Éjfélkor Párizsban

midnight.jpg

Valamikor tavaly, az új évezredben készült Woody Allen filmek újranézése közben mondta valaki, hogy ideje lenne elvenni a Mester útlevelét és hazazavarni New York-ba. A városba, amit ismer, amit szeret és ami számára nem csak egy helyszín – New York főszereplő még akkor is, amikor nem az. Mert ugye néhány éve Allen fogta magát, elhagyta örök múzsáját és a több évtizedes tapasztalatot útikönyvekre cserélve elindult a nagyvilágba. Az oroszlánt kiszakították területéről és lepottyantották a Hortobágyra – nagyjából így nézett ki mind a londoni, mind a barcelonai városnézés: távolságtartó turistaként, idegenként próbált elmesélni valamit, amihez az ég világon semmi köze.

Aztán jött a párizsi forgatás híre és már előre féltünk a Mona Lisa előtt ténfergő értelmiségiektől, akik majd az Eiffel-tornyot is megmásszák, miután felsorolták az összes klisét a Diadalív alatt poroszkálva. De szerencsére nem ez történt, Allen nem a képeslapok Párizsát vitte vászonra, hanem a párizsi kultúrát: a festészetet, a költészetet, a zenét; vagyis azt, ami Párizst Párizzsá tette. Woody Allen megtalálta a közös hangot a várossal és mindezt szerethető, párizsiasan bohém köntösbe bugyolálta, ami az elmúlt másfél évtized legjobb, legszerethetőbb és legátgondoltabb darabját eredményezte a rendező karrierjében.

Sokan a rendező régi nagy filmjeihez hasonlították az Éjfélkor Párizsbant, de botorság lenne benne olyan mélységeket keresni mint a Manhattanben vagy a Hannah és nővéreiben. Ez a film teljesen más hangvételű és azoktól eltérő háttérrel fogant. Ennek ellenére van mondanivalója, sőt, Allen ezen a téren is túlteljesítette a sokéves átlagát. Néhány jól irányzott, a republikánusok felé intézett beszólás után a „múltban minden jobb volt” mentalitást kezdi vizsgálni főhősén keresztül, aki a jelenből vágyódik vissza a húszas évekbe. Sikerül is neki visszatérnie az áhított korszakba, de az aranykor pezsgő szellemi éltében megmártózva azzal kell szembesülnie, hogy az akkor élők még korábbra vágynak vissza. A film tehát a jelen élvezete mellett teszi le a voksát, a néző mégis jobban élvezi a múltbéli kirándulást, ahol kortárs hollywoodi bértollnokunknak olyan vezetői akadnak, mint Gertrud Stein, Hemingway vagy a Fitzgerald házaspár, miközben újra lepereg előttünk a halhatatlan Vándorünnep. Persze a párkapcsolati problémák is előkerülnek, de Allen most minimalizálta a hétköznapi neurotikus énjét, hogy nagyobb teret adjon a neurotikus művésznek. Talán éppen ez az, ami miatt a rendező ősrajongói ugyanúgy megtalálják benne mindazt, amit a Lövések a Broadwayn óta nem kaptak meg, mint azok, akik nem lelkesednek annyira a régi Woody Allenért.


Mint mindig, Allen most is pazar színészgárdát kapott össze, és sikerült megtalálnia önmaga eddigi legjobb hasonmását Owen Wilson személyében, de a kavalkádból még ki kell emelni Marion Cotillard, Corey Stoll, Kathy Bates és Adrien Brody nevét – és persze az operatőr Darius Khondjiét, aki csodálatos képekben festette meg az elveszett nemzedék kilencven perces visszatértét. Okkal örül tehát a hardcore és a kocarajongó, Woody Allen visszatért... és remélhetően erre halad tovább. Irány Firenze, Szentpétervár és Bergman szigete – a többit hagyd a fenébe!

midnight_in_paris01.jpg