Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Történetek bérgyilkosokról - Ponyvaregény

2011.12.12

pulplogo.jpg

 Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok!

Ezékiel 25:17

Ponyvaregény 

Pulp Fiction

színes, magyarul beszélő, amerikai krimi, 150 perc, 1994  (18)

pulp-fiction-1994-20-g.jpg

A gyönyörű Mia Wallace.

rendező: Quentin Tarantino
író: Roger Avary, Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Andrzej Sekula
díszlettervező: David Wasco
jelmeztervező: Betsy Heimann
producer: Lawrence Bender
executive producer: Danny DeVito, Michael Shamberg, Stacey Sher, Richard N. Gladstein, Bob Weinstein, Harvey Weinstein
vágó: Sally Menke

szereplő(k):
John Travolta (Vincent Vega)
Samuel L. Jackson (Jules Winnfield)
Uma Thurman (Mia Wallace)
Bruce Willis (Butch Coolidge)
Quentin Tarantino (Jimmie Dimmick)
Tim Roth (Pumpkin)
Amanda Plummer (Honey Bunny)
Maria de Medeiros (Fabienne)
Ving Rhames (Marsellus Wallace)
Eric Stoltz (Lance)
Rosanna Arquette (Jody)
Christopher Walken (Koons kapitány)
Paul Calderon (Paul)
 

 IMDb 9.0

PORT.hu 9.2

Rotten Tomatoes 95% | 95%

Kritikus Tömeg 4.54

Androméda SFP 100%

pulp-fiction.jpg

A két bérgyilkos: Vincent és Jules. 

"Álmodj sörétes puskát, véres zakót!" - dúdolná egy kisgyereknek esti mese helyett Quentin Tarantino. Az átlagember természetesen sokkal hatékonyabb ötletekkel rendelkezik ennél, ha egy lurkó elaltatásáról van szó, de ha épp önnön szórakoztatása a cél, már nem biztos. Hiszen, akárhogyan is veri a nyálát az ellentábor, a Tarantino-filmek premierje mindig ujjongó népünnepély. A moziteremben ülő, popcornt ölbe készítő közönség térde villanyoltás után már reszket, mint nagyanyám, mikor a nyugdíjat hozta a postás. Miért? Miféle hipnotikus húzóerők kelnek életre bennünk, és gyújtják fel lelkesedésünket a videótékásból filmrendezővé avanzsált mester művei iránt? Ezekben a filmekben nemcsak vagány karaktereket, frankó kiszólásokat teremt, nem pusztán első osztályú zeneanyagot vonultat fel és dézsából önti a vért a vászonra, hanem gurgulázva kacarászik a globalizáció fogyasztói társadalmán, a kortárs mozin, azaz rajtunk – és nem utolsósorban saját magán. A Kutyaszorítóban a kilencvenes évek elején ostromolta meg a kasszákat, és sötét barlangba beröppenő szentjánosbogárként sokakat megvilágított: ideje a változás útjára lépni a filmiparban, búcsút inteni a műfaji kötöttségeknek. Jellegtelennek tűnő cselekménye mögött igen expresszív, ám szarkasztikus erőszakábrázolás, az idősíkok közti tetszőleges vándorlás, a nézőt pörölycsapásként érő poénáradat és ízléses zenei válogatás húzódott meg, s nem utolsósorban hihetetlen karaktereket vonultatott fel az akkor még jobbára ismeretlen színészek tálalásában. Ezzel a szimpla modernizmuson ütött léket a posztmodern nyakatekert sokszínűsége, és egy új filmtörténeti korszak köszöntött ránk: Tarantino kora.
Ha a sztratoszférába a Kutyaszorítóban röpítette, akkor az ionoszférába mindenképpen a Ponyvaregény juttatta el a szakmában egyre nagyobb tiszteletnek örvendő író-rendezőt. Akárhány népszerűsítő körutat és filmfesztivált is ért meg a hat tolvaj története, mégis utódja ivódott be inkább a modern köztudatba, hatott leginkább az emberek beszéd- és viselkedésmódjára, s vált éppúgy baráti cseverészések, mint szakmai eszmecserék állandó boncanyagává.
 Ezúttal sem a történet kompaktsága láncol a képernyőhöz, mivel amaz néhány szóban ismertethető. Két tökös gengszter elintézi a teljhatalmú nagyfőnök hűtlen üzletfeleit; az egyikük elviszi a főnök feleségét szórakozni; a lecsúszott bokszbajnok rövid vetélkedés után kibékíti a haragvó főmuftit; aztán ugyanaz a két tökös gengszter kínos kitérő után megérkezik egy gyorsétterembe, hogy ott a lelkére beszéljen egy épp rablásra készülődő szerelmespárnak – összefoglalva így néz ki a sztori. Persze Quentin most sem csokorba rendezve nyújtja át, hanem széttekeri a szálakat, és különálló epizódokra bontja őket. Ezzel a módszerrel nemcsak lazítja a szerkezetet, de egyfajta időnkívüliséget és bizarr örökérvényt kölcsönöz a filmnek; miközben mégis két kiskapu közé pakolja az egészet: a keretet Tökfej és Nyuszimuszi kávézós jelenete szolgáltatja. A rendező úgy helyezgeti és kavargatja a történet szeleteit, mint a kártyalapokat, ám nem kaotikus szétdaraboltságot szentesít ezzel, hanem izgalommal vegyes érdeklődésünket táplálja. Most is leírhatatlan élmény egy már fölvezetett történetszál medencéjéből a legforróbb csúcspillanatban átcsobbanni a még ismeretlen, felfedezésre váró másik eseménymorzsa vizeire. És a síkok közötti kiigazodás ezúttal sem szárnyalja túl egy átlagember következtetőképességét és logikáját; ugyanezt sajnos a stílust felelőtlenebbül és eléggé öncélúan használó 21 grammról már aligha állíthatjuk. Itt azonban tökéletesen működik a nemlineáris szerkesztőelv, és megtörténhet például, hogy előzőleg már likvidált szereplőket is viszontlátunk.
 

pulp-fiction-444.jpg

John Travolta, mint Vincent Vega.

 

A Kutyaszorítóban még rendelkezett valamiféle feszültségkeltő funkcióval az ömlesztve nyakunkba zúduló, vörös brutalitás, a Ponyvaregényben azonban az erőszak inkább a játékos gúnyolódás eszközeként él tovább. (szándékosan nem példálózom most, a poénokat mindenki tapasztalja meg a saját bőrén.) Hiszen, ha úgy vesszük, ez az egész, bűnözőkkel, kiöregedett bokszolóval, unatkozó luxusfeleséggel, rosszarcú szerelmespárral, mazochista fegyverkereskedővel, habcsókagyú ribancokkal, azaz bárdolatlan törvényenkívüliekkel benépesített film az amerikai életforma és alvilág felé küldött, hatalmas fricska. Nem jókról és rosszakról szól, hanem egyebek közt a kallódó elemekről, akik képtelenek betagozódni a polgári társadalomba. Leginkább persze a globalizálódó, nagyhatalmi Amerikáról, az életüket jobbára unalmas kávéházakban tengető, szürke honpolgárokról, a maffiával lepaktáló sportemberről, a buta papucsférjről, a problémamegoldó szakemberek feleslegességéről, a céltalanul, már-már merő passzióból és megszokásból gyilkoló gengszterekről. Nem akarok semmiféle rejtett mondanivalót odaképzelni mindezek mellé, mint a legtöbb kritikus, akiknek elzsibbad a segge a sok ülésben, elméletgyártás közepette. Csupán azt mondom, hogy Tarantino megsemmisítő szellemességgel bírálja a kilencvenes évek közízlését, társadalmi szintkülönbségeit, nevetséges (táplálkozási) szokásait és attitűdjeit. Vannak, akik megpróbálják belemagyarázni a bűnös élettel való szakítás erkölcsi parancsát is, ez azonban már valóban csak sötétben tapogatózás, erőltetett teória. Már csak azért is, mert a mester, aki a vérben nyakig tocsogó történeteivel lett világhíres, csaknem próbálja burkoltan felszámolni saját létalapját. Az erőszak csak újabb erőszakot szül, ebből nincs kiút és kész.
Persze a csőlátással rendelkező nagytöbbség úgysem fogja meglátni mindezt, és nekem nem is tisztem erre sarkallni őket. A súlypont a Kutyaszorítóban óta a humorra terelődött át. A filmmágus ezúttal is leckét ad dialógusírásból: infantilis, ámde ízig-vérig hihető, és őrületesen vicces szövegeket ad a szereplők szájába. A gyorséttermekről folytatott eszmecsere, a lábmasszázs és a nyalakodás mérlegre helyezése, a disznóhúsfogyasztás helyességének megvitatása, satöbbi, mind banális témáknak tűnnek, csak addig, amíg nem ülsz a képernyő előtt, és vizeled össze magad a harsány vihogástól. A menő karakterek gegjein és folytonos csipkelődésein egy generáció nőtt fel. És az sem mellékes, hogy olyan élvonalbeli sztárok remekelnek a kisebb-nagyobb szerepekben, mint John Travolta, Bruce Willis, Samuel L. Jackson vagy Uma Thurman, akik közül többen már a süllyesztő felé kacsingattak, ám hála a Ponyvaregénynek, ismét felkapaszkodhattak a csúcsra.
A forgalmazók jóvoltából a film tíz év után újra megtekinthető a mozikban, és persze mit sem változott közmegítélése az eltelt idő óta. Egy alkotás, amelyben egyszerűen képtelen vagy komolyan venni a lopkodásokat, mert Tarantino a nyílt plagizálást is olyan invenciózus módon műveli, hogy az már szinte külön művészet. Egy alkotás, amit nemcsak azért kell látnod, mert beszélnek róla, mert hivatkozási ponttá, az általános műveltség kis szeletévé vált, hanem mert nélküle olyan az élet, mint a kávé cukor nélkül. Vagy a Dallas Jockey nélkül. Értelmetlen.

100%

 

pulp-fiction-1.jpg

A kőkemény Jules Winnfield

imgpulp20fiction1.jpg

A borító

lgpp31059-vincent-vega-and-jules-winnfield-pulp-fiction-poster.jpg


A kedvenc betétdalom:

A főtéma: