Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egy fekete-fehér, sötét világról - Sin City

2011.12.14

Az öreg meghal, a fiatal nő életben marad. Ez az élet rendje. Szeretlek, Nancy!

sincity_logo.gif

A bűn városa

színes, fekete-fehér, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 119 perc, 2005 (18)
Dolby Digital


rendező: Frank Miller, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino
író: Frank Miller
forgatókönyvíró: Frank Miller, Robert Rodriguez
operatőr: Robert Rodriguez
díszlettervező: David Hackl, Jeanette Scott
zene: Robert Rodriguez, John Debney, Graeme Revell
producer: Elizabeth Avellan
executive producer: Bob Weinstein, Harvey Weinstein
vágó: Robert Rodriguez

szereplő(k):
Bruce Willis (Hartigan)
Clive Owen (Dwight)
Benicio Del Toro (Jackie Fiú)
Jessica Alba (Nancy Callahan)
Mickey Rourke (Marv)
Elijah Wood (Kevin)
Rosario Dawson (Gail)
Brittany Murphy (Shellie)
Alexis Bledel (Becky)
Devon Aoki (Miho)
Jaime King (Goldie/Wendy)
Frank Miller (Pap)
Rutger Hauer (Cardinal Roark)
Michael Madsen (Bob)
Nick Gomez (Klump)
Carla Gugino (Lucille)
Nicky Katt (Stuka)
Shaun Wainwright-Branigan (Doktor)
Patricia Vonne (Dallas)
Arie Verveen (Murphy)
Makenzie Vega (Nancy, 11 évesen)
Scott Teeters (Lenny/Benny)
Jeff Schwan (Louie)
Nick Offerman (Shlubb)
Tommy Nix (Weevil)
Lisa Marie Newmyer (Tammy)
Clark Middleton (Schutz)
Jason McDonald (Ronnie)
Jeffrey J. Dashnaw (Zsaru, motorral)
Powers Boothe (Roark szenátor)
Jude Ciccolella (Liebowitz)

IMDb 8.2

PORT.hu 8.5

Rotten Tomatoes 78% | 75%

Kritikus Tömeg 4.21

Androméda SFP 95% 

sin_city-007.jpg

 

Üdvözlünk Sin City-ben! Ez a város hívja és vonzza a makacs, kellemetlen alakokat, a korrupt jellemeket és az összetört szívűeket. Viharedzett lelkeknek való, kemény, sötét hely. Van, akinek ez a város az otthona: tisztességtelen zsaruk, prostik, mindenre elszánt önkéntes polgárőrök. Van, aki bosszúra szomjazik. Mások megváltásért sóvárognak. És aztán vannak olyanok is, akik mindkettőben reménykednek egy kicsit. Alig hihető, nehezen kezelhető hősök univerzuma, akik nem adják fel. Az utolsó percig megpróbálnak helyesen cselekedni egy városban, amely nem törődik velük.

 

sin-city-001.jpg

 

Érdekes megfigyelni, a mögöttünk lévő néhány esztendő folyamán gombamód elszaporodtak a képregény-adaptációk. A stúdiók – néha feltételezve az eredeti mű alapos ismeretét, esetleg az az iránti rajongást – nyilván a szokványosnál jóval jelentősebb anyagi hasznot várnak el ezektől a megfilmesítésektől. A Pókember 2002-es, kirobbanó sikere után szinte minden emberfeletti képességekkel rendelkező alak megfordult a mozivásznon, mérsékeltebb és súlyosabb kudarcokat, néhanapján enyhe sikereket eredményezve. Na, mondjuk ki bátran: az álomgyár még nem szerzett elég tapasztalatot ezen a fronton, és bizony mélyen a múltba kell tekintenünk, ha emlékezetünkbe akarjuk idézni az utolsó jól sikerült képregény-megfilmesítést. Robert Rodriguez rendező úgy döntött, sürgősen változtatni kell a helyzeten. Szokásos reggeli vakarózása közben kezébe akadt a Sin City névre keresztelt comics, és mondhatom, szerelem volt első látásra. Szinte azonnal tudta; mindezt életre kell kelteni háromdimenziós formában is! Az alapanyagot nem nevezhetjük hétköznapi képregénynek; borús hangulatot árasztó történet ez egy rothadó nagyvárosban, ahol a korrupt politikusok a maffiával karöltve kezükben tartanak mindent; ahol még a kéjelgésre is külön kerület szolgál: a kurvák uralta Óváros. Ahol a vezetők a törvényesség legfőbb akadályai, és ahol nem éri meg becsületesnek lenni, mert ha igazságosztásod felsőbb köröket sért, rádverik az egész balhét. Sin City hemzseg a magányos farkasoktól; az olyanoktól, akik elvesztettek valamit, és mindenáron szeretnék azt visszaszerezni – és ennek érdekében még a véres leszámolásoktól sem riadnak vissza. A törvénnyel pedig muszáj szembehelyezkedniük, ha érvényesülni akarnak.
RFrank Miller ’80-as években, a felnőtt korosztályoknak készült képregénye szinte ordított azért, hogy valaki tisztességes módon, annak formabontó stílusjegyeit is vászonra emelve megfilmesítse. Rodrigueznek csakhamar sikerült rávennie Millert, hogy elkészüljön a várva várt adaptáció, sőt, az eredeti mű szerzője még társrendezőül is szegődött a produkcióhoz, csakúgy mint Rodriguez régi cimborája, Quentin Tarantino. A rendezői mesterhármas egybegyűltével azonban még nem oldódott meg minden; a legnépszerűbb színészeket kellett előkeríteni, akik jöttek is csőstül, tépelődés nélkül írták alá a szerződést, hiszen sikerszag terjengett a levegőben. Az eredetit alaposan ismerő rajongók és egyszerű filmbarátok egyaránt lélegzetvisszafojtva várták a tavaszi premiert, és a Sin City nem hazudtolta meg önmagát.
A Sin City története – hűen a képregényhez – nem egységes, és nem egyetlen főhős köré épül. A film három különálló, és egymásra csak nyomokban emlékeztető sztorit tálal. Kezdődik az első kerettel, ami nem más, mint a visszavonulás előtt álló, veterán zsaru, Hartigan (Bruce Willis) kálváriája. A talpig becsületes rendőrt rendíthetetlen igazságérzete hajtja egy szadista elmebeteghez, aki egy tizenegy éves kislányt tart fogva, és épp meggyilkolni készül. A hősiesen viselkedő zsaru megállítja az őrültet, egy életre megnyomorítja, és megmenti a gyermeket – pechjére viszont ez a vadállat egy tehetős szenátor egyszem fiacskája. Az első keret itt félbe is szakad, és egy új szál kezdődik: Marv (Mickey Rourke), a birkózóbajnoki termetű, egykori bokszbajnok éktelen haragra gerjed, miu
tán valaki megöli újdonsült szerelmét, egy Goldie nevű örömlányt. Nem nyugszik, amíg bosszút nem vesz a gyilkoson és a terv kiagyalóján, így hát elvegyül Sin City alvilágában, lassan eljut a tettesekhez, és be is végzi feladatát – ám mindezért végezetül az életével kell fizetnie. A harmadik epizód központi alakja Dwight (Clive Owen), aki összetűzésbe keveredik a züllött zsaruval, Jackie Boy-jal (Benicio Del Toro), összefut néhány régi ismerős örömlánnyal, akik végeznek Jackie-vel és a haverjaival. Mindez háborúhoz vezet a prostik és az alvilág között. Végül ismét Hartigan kerül az előtérbe, akinek élete rémálommá változik: a bosszúszomjas szenátor közbenjárására a fia bűneit mind áthárítják a hős zsarura, aki éveket húz le a sitten, majd kiszabadul, hogy megvédje az időközben gyönyörű fiatal lánnyá érett Nancy-t (Jessica Alba), a lányt, akit annak idején kimenekített a pedofil őrült karmai közül.

 

sin_city-4.jpg


A Sin City hamisítatlan film-noir, ebben is igazodva Miller eredetijéhez: fekete-fehér képi világ, szemerkélő eső, mindent beburkoló, vastag viharfelhők, szüntelen éjszaka. Már ezek a vizuális húzások is megadják a kellő alaphangulatot, a szomorúságot, a kilátástalanságot, a reménytelenséget, ami oly jellemző erre a remekműre. Ugyanis nem találunk szinte egyet sem a filmben előforduló karakterek között, aki végül feloldódik a tökéletes boldogságban és eléri összes célját: minden igyekezetük, szívósságuk ellenére a hősök végül maguk is jobblétre szenderülnek, nem képesek ugyanis szétrombolni a korrupt politikusok, a gengszterek, az alvilág hatalmát. Csupán makacs áldozatok egy óriási játszmában, ami végül felemészti őket. Persze maguk a szimpatikus főszereplők sem a pozitív értékek megtestesítői: minden további nélkül tömegek életét oltják ki, sőt, egyesek tobzódnak az erőszakban, Marv (Rourke) vérengzései közben példának okáért egyértelműen érezhető, micsoda mámoros élvezet lüktet benne, amikor fejszével, pisztollyal, vagy akár a puszta öklével megkóstoltathat valakit. Ugyanígy szenvedélyből öl Dwight (Owen) de mindez hatványozottan elmondható csinos segítőjéről, a prostituált Gail-ről (Rosario Dawson). Tulajdonképpen egyfajta rokonszenves antihősök ők, akik maguk is velejéig züllöttek és nincsenek híján alantas ösztönöknek sem, az adott pillanatban mégis azok ellen veszik fel a harcot, akik rajtuk jócskán túlnőnek gonoszságban, aljasságban, gátlástalanságban, így hát eltekintünk attól, hogy ítéletet mondjunk felettük. Hatigan kivétel az általánosításom alól, Marv mellett ő a legszerethetőbb karakter Sin Cityben: elhivatott és bátor zsaru, olyasvalaki, aki hatvanévesen inkább tűri, hogy rendetlenkedő szíve háromszor padlóra küldje az út során, amelyet a szadista vadállat rejtekhelyéig tesz meg, de egy percig sem jut eszébe, hogy visszaforduljon. Az utolsó talán ebben a romlottságtól bűzlő városban, aki hisz az olyan elavult és létalapjukat vesztett, letűnt eszmékben, mint a becsületesség, a tisztesség, az igazságosság. Egy a többiek közül kirívó figura, aki táplálja még az illúziót, hogy kifizetődő talpig becsületesnek, józannak és bátornak lenni. Titokban gyöngéd érzelmeket táplál az őt körülrajongó és imádó Nancy iránt, de nem mer viszonyt kezdeni egy nála évtizedekkel fiatalabb nővel. Nem csoda, hogy az ő halála érinti meg leginkább a nézőt: hihetetlenül fájdalmas és borús snitt, amint a havon térdelve, még ott is, utolsó pillanatában is szerelmére gondolva végez saját magával. A többi karakterről is érdemes pár szót ejteni, főleg, hogy még a legkurtább epizódokra is világsztárokat szerződtettek. A rég nem látott Michael Madsen is tiszteletét teszi, őt tényleg csak percekig látjuk,
Hartigan társának szerepében tűnik fel. Méltatlanul kis szerep ez, de itt van Elijah Wood, aki a történet talán leghátborzongatóbb alakjának, a kannibál Kevinnek a bőrébe bújik. Egy remekül megírt karakterről van szó, aki megeszi áldozatait farkaskutyájával karöltve, és csupán a fejüket hagyja meg – ezt pedig kiteszi a falra, hogy nézegethesse. Rutger Hauer szintén csak nagyon rövid ideig uralja a vásznat, ő alakítja Roark-ot, a Goldie meggyilkolásának tervét kifőző, nagyhatalmú vénembert, no és természetesen most is, mint mindig a gonosz szerepét gyakorolja, zseniálisan. Kellemes érzés viszontlátni Michael Clarke Duncant Manute szerepében, de apró meglepetést okozott maga Frank Miller felbukkanása, mint a pap, aki Marv-val beszélget egy rövidke kis jelenetben.

 

 

sin-city_5.jpg


Látszik, hogy Rodriguez a csúcsra törekedett: szóról-szóra, képkockáról-képkockára követi Miller képregényét, és még Sin City megfelelő kinézetére is gondosan ügyelt: úgynevezett green screen előtt vették fel a legtöbb jelenetet, így maga a Bűnös Város egy lenyűgöző, székbe szegező, nagyszabású vizuális mestermunka, amire egy szavunk sem lehet. A film egészén átvonuló korlátlan brutalitás, nyers erőszak pedig véleményem szerint valamelyest tompul azáltal, hogy cinikusan vicces, cool beszólások társulnak hozzájuk („Elvettem a fegyverét… mindkettőt” vagy: „Nesze egy nyom!” és társai…), a vérengzésben való önfeledt és vad tobzódás pedig valahol inkább már a brutalitás paródiájává válik. A jelenet, amelyben Jackie Boy a saját, levágott kezét akarja lefejteni a fogaival pisztolyáról, majd a fenekébe áll Miho apró szúróeszköze, inkább humoros, mint borzongató. A leszakadó végtagok, a kifröccsenő, szigorúan fehér színű vér, és az itt-ott előforduló lenyesett fejek látványa meg senkinek sem fog álmatlan éjszakákat okozni, kiváltképp, ha könnyedén vesszük ezeket a képsorokat. Mert minden csak nézőpont, lelkiállapot, pillanatnyi kedv kérdése. A filmhez komponált score (amiben magának Rodriguez-nek is benne van a keze) pedig megállja a helyét. A színészi alakítások talán nem fognak elhódítani egyetlen Oscar szobrocskát sem, de az aktorok többnyire tisztességgel megoldják a rájuk bízott feladatot. Ez leginkább talán a nagy visszatérő Mickey Rourke filmje, aki kezdett végleg eltűnni a süllyesztőben, de itt végre kitombolhatta magát, és odapörkölt! Bruce Willisen is meglátszik az igyekezet, bár nem könnyű bevenni, hogy a történetben már hatvanas éveit tapossa, de efölött még szemet hunyunk, ugyanis a Sin City egy remekmű, amit halálos vétek lenne akárcsak egy ponton is elmarasztalni. Rodriguez pedig feladta a labdát, bár kétségkívül nem egyedül végezte be a munkát, így köszönet jár Millernek, és végső soron Tarantinónak is (aki megrendezett egy rövid kis montázst a filmből), amiért támogatták a rendezőt. A Sin City pedig, azt hiszem, már most elmondhatjuk, hogy alapjában rengette és reformálta meg a képregényadaptációk műfaját, más szóval: aki hasonlót tervez, annak fel kell kötni a gatyeszt!

 

 

sin-city.jpg

 

1.png

 

sincity.jpg

 

sin_city_150.jpg