Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A bérgyilkos apa lesz - Leon, a profi

vlcsnap-2012-08-12-21h17m44s62.png

Leon, a profi

Léon

színes, magyarul beszélő, francia-amerikai akciófilm, 110 perc, 1994

rendező: Luc Besson
forgatókönyvíró: Luc Besson
operatőr: Thierry Arbogast
díszlettervező: Françoise Benoît-Fresco
jelmeztervező: Magali Guidasci
zene: Eric Serra
producer: Patrice Ledoux
executive producer: Claude Besson
látványtervező: Dan Weil
vágó: Sylvie Landra

szereplő(k):
Jean Reno (Leon)
Natalie Portman (Mathilda)
Gary Oldman (Norman Stansfield)
Danny Aiello (Tony)
Peter Appel (Malky)
Ellen Greene (Mathilda anyja)
Kent Broadhurst (Rendőr)
Lucius Wyatt Cherokee (Tonto)

 

vlcsnap-2012-08-12-21h29m47s183.png

IMDb 8.7

PORT.hu 9.5

Rotten Tomatoes 79% | 94%

Kritikus Tömeg 4.43

Androméda SFP 100%

 

vlcsnap-2012-08-12-21h58m29s7.png

Leírás:

Leon, a magányos bérgyilkos szomszédjában élő 12 éves Mathilda családját lemészárolják. Leon megszánja a kislányt, befogadja, ezzel végleg összefonódik sorsuk. Leon profi, senkihez és semmihez nem kötődik, kivéve egy növényhez, Mathildára azonban lányaként tekint, és akár életét is feláldozná érte.

vlcsnap-2012-08-12-22h10m20s201.png

Elemzés:

Kritikus TömegHannibal Lecter elemzése

A lelkiismeretlen amerikai filmerőmű egyik látványos áldozata az európai direktor, Luc Besson, aki közel tíz éve aprópénzre váltja a tehetségét. Míg korábban gondosan megmunkált és ízig-vérig (vagy legalábbis részben) francia filmjeivel (A nagy kékség, Nikita) szerzett elismerést, addig mostanra inkább a kívül-belül megújhodott Amerika tingli-tangli vígjátékainak koncepciótlan és ürességtől billegő színvonalát igyekszik felfelé rugdosni produceri és forgatókönyvírói minőségekben. Arról viszont, hogy melyik is Besson főműve, hosszasan vitatkozhatnánk, mert ha Az ötödik elem vagy a Jeanne d’Arc nem is jöhetne szóba, a már említett A nagy kékség, a Nikita, vagy a Leon, a profi valószínűleg holtverseny körüli eredménnyel zárná képzeletbeli szavazásunkat. Az utóbb említett mozit már amerikai környezetben, stábbal és angol nyelven forgatta, de – talán későbbi keltezése miatt – mégis inkább ebben teljesedtek ki Besson egyedi alkotói kvalitásai, és a szakújságok, televíziós riportok vagy épp a világhálón keresztül-kasul sorjázó kritikai megnyilvánulások is többnyire ezt a művet rangsorolják az első helyre a megsárgult hírnevű mozimágus változatos filmográfiájából.
Pedig az alapelgondolás eléggé egyszerű: Leon magányos bérgyilkos az arctalan New York-i tömegből. Kevés szavú, de feladatait kíméletlen pontossággal végrehajtja, még ha néha lőtt sebbel is esik be a zuhany alá. Szerény bérházakban húzza meg magát, ahol egyetlen társa gondosan ápolt növénykéje, na meg szemkápráztató „szerszámoskészlete.” Élete gyökerestül megváltozik, amikor a szomszéd családot, a piszkos kábítószerügyletekbe került apa vétsége miatt a korrupt zsaru, Stansfield (Gary Oldman) bosszúból kiirtja. Az egyetlen túlélő a tizenkét éves Mathilda, akinek magányos hősünk megmenti az életét, és hosszas unszolás után maga mellé veszi, s még arra is hajlandó, hogy megtanítsa a lánynak a „tisztogatás” fortélyát. Kalandos útjuk végére mindketten megtanulják szeretni és tisztelni egymást, s meglátni a másikban az értékeket.

vlcsnap-2012-08-12-21h55m38s76.png

Megfogalmazódik bennük az igény egy teljesebb és családiasabb életre. Egymásra találásuk különös jelenség a mai, elidegenedett világban: mindketten szeretetre szomjaznak. Besson tehát árnyalt figurákat tologat a vásznon, és a furcsa párosból családportrét formál, szinte észrevehetetlenül. Kiegészítik egymást, hiszen míg Leon beavatja Mathildát „művészetébe”, addig a lány segít neki betagozódni a közösségi életbe: írni, olvasni tanítja, szórakoztatja, kitárja előtte a széles emberi távlatok kapuit: megismerteti vele a család fogalmát. A lelkiismeretlen gyilkológépként startoló Leon valójában érzékeny lélek. Előszeretettel pátyolgatott növénye egyébként is az ő mikro-mása: titkon csak arra vár, hogy gyökeret ereszthessen. Néhány kritikusi vélemény durván elmarasztalja Besson karakterépítését arra hivatkozva, hogy a főszereplők érzelmi kölcsönhatásai nem jelennek meg közvetlenül a párbeszédekben, és inkább csak elfojtva lüktetnek a felszín alatt. Valóban, kettejük érintkezése sokszor a legpuritánabb dialógusok vagy motivációk szintjén vegetál, de lassan a mondattöredékeken, az arcjátékokon mégis átsugároz az egymás iránti áldozatkész szeretet. Az, hogy valójában szerelemmé forrósodik kettejük viszonya, véleményem szerint igen merész megállapítás, már csak Leont tekintve is, aki inkább vaskalapos apaként védelmezi Mathildát; leszoktatja a cigarettázásról és a káromkodásról, illemet plántál elhanyagolt öntudatába. A kislány részéről viszont valóban fellángolnak komolyabb érzelmek is, ám Besson mégis óvatosan kerüli ennek részletezését. Kapcsolatukban fokozatosan domborodik ki a mély drámaiság – elválásuk különösen szíven üti a nézőt -, de kontaktusuk ennek ellenére nagyrészt mellőzi a direkt mélységeket, és afféle hétköznapian laza, cizellálatlan egyszerűségben ragadja meg a közönséget. Ettől érezzük magunkénak, mert valljuk be: a mi értékítéletünket is egyre inkább a mértéktelen trágárság, a tévéreklámok olcsó szóviccei, a modern fogyasztókultúra kényelmessége szabja át. Besson tehát ennyiben pengeéles realizmussal tárja elénk az utca embereit, akik nagyvárosi hánykódásuk végtelen unalmában találkoznak, s felidézik egymásban ismét a legnemesebb emberi emóciókat. Mellettük feltárulkozik még néhány kontúros mellékszereplő, aki igen tekintélyes szeletet harap ki a tortából: Stansfield (Gary Oldman két órán át tartó lila ködben!) álmaink legvisszataszítóbb pszichopatája – nem csoda, hogy szinte azonnal messiási gyűlöletünk céltáblája lesz, és azon izgulunk, mikor csapják már le a megállíthatatlanul csipogó, mindenkin gőzhengerként átgázoló szemétkupacot, aki komolyzenei műveltségével kívánja fitogtatni feljebbvalóságát. Kétségtelen, hogy minden idők egyik legtalálóbban és leghumorosabban kifejezett antihőse, igazi „főnyereménye” a filmnek. Kevésbé erőteljes, mégis tiszteletre méltó Danny Aiello öreg Tony-ja, aki Leon megbízójaként – trikóban, rövidnadrágban és strandpapucsban – mint simlis étteremtulajdonos, a maffia titkos becsületkódexét betűről-betűre megtartja: pénzt ad, amikor kell, és tizenkét éves gyermekeket nem bíz meg „tisztogatással.” 

vlcsnap-2012-08-12-21h28m16s48.png

S mindezek mellett a film két óra tömény lövöldözést is jelent. Az alig észrevehető, sárgás szűrővel rögzített túlzsúfolt utcaképek, szürke motelszobák nagyvárosi pezsgését megszakító tűzpárbajok óriási precizitással lettek nagyvászonra diktálva. Az expozíció és a finálé – egyfajta keretes szerkezetbe kényszerítve a történet „magvát” – zseniális tér- és logikai érzékkel, igényes koreográfiával „fűti alá” a pergős lődözéseket, a robbanások vakító lángcsóváit. Olyan ez, mintha egy szombat délutáni, gagyi akciófilmsorozat előtt ülne az ember, de aztán rájön, hogy ami itt, Besson kamerái előtt történik, a falból kihulló, apró vakolatig, sokkal monumentálisabb és ötletesebb kivitelezésű. Ilyen értelemben a Leon látványosabb és hitelesebb reflexélményt nyújt, mint Az ötödik elem vagy a Nikita.
Talán azt sem felelőtlenség most befejezésképp kinyilatkoztatni, hogy ez a film minden fronton maga alá gyűri a Besson-életmű további gyöngyszemeit. Valóban, ízig-vérig profi, örökbecsű mozicsemege ez, a szánkon akaratlanul is kicsúszik a felkiáltás: Besson monnyon le, és legyen megint francia kultuszrendező! A Jeanne d’Arc óta ugyanis mintha megállt volna az idő számára.

100%

-the-professional-poster.jpg